“Ha egy család életében Isten munkálkodik, akkor bármit elérhet, akár a gödör aljáról is.”
Vikivel és Jokával 2016 nyarán ismerkedtem meg. Ismeretlenként kopogtam be az ajtajukon, és pár óra beszélgetés után furcsa déjà vu érzésem támadt: ismerem az életüket, a problémáikat, és ismerem őket is, gondoltam. Ők is annak a nagy halmaznak a részei, amit a szociológusok “mélyszegénységben élők” címkével látnak el, a köznép meg jó esetben csak “csóró cigányoknak” nevez.
Közel egy évtizede járom a magyar vidéket, közelről ismerem a mélyszegénységben élő roma és nem roma családok nehézségeit. Ezeket az emberi helyzeteket azért nehéz hitelesen megmutatni, mert a sztereotípiákon túl nagyon sokrétűek lehetnek. Más a dinamikája egy nyárnak, amikor van napszám, és homlokegyenest más nekifutni a télnek újszülöttel, közmunkásként. Fotósként ott kell lenni a családdal sátoros ünnepeken, meg a hétköznapjaikban, hó elején a családi osztásánál és hó végén is, amikor a forintokat rakosgatják, hogy összejöjjön egy vekni kenyér.
Rendszeresen jelennek meg riportok nélkülöző családokról, de ezek főképp pillanatképek, kiragadott momentumok ahelyett, hogy egyszerre láttatnának egy szélesebb perspektívában és belső nézőpontból is egy folyamatot. Pedig ahogy egy regényben ki vannak bontva a karakterek, hogy a későbbiekben megérthessük a szereplők motivációit, választásait, sorsát, úgy egy fotóesszé esetében is fontos lenne hasonlóképpen bemutatni a családtagokat és az útjukat.
Folyóvíz nincs a házukban, így a közeli kútról hordják a vizet. Itt épp Virág és Szabi cipeli a tízliteres marmonkannát a kútról, az iskolában, illetve az óvodában készített farsangi maszkjukban.
Viki sminkel az istentiszteletre a ház udvarán Leilával, a legkisebb lányukkal. Leila farkastorokkal és nyúlszájjal született, így vele évek óta 2-3 havonta Budapestre ingázik a család, hol műtétre, hol felülvizsgálatra.
2014-ben megtértek, azóta Jokát mintha kicserélték volna. Felhagyott a régi, rossz életével, dolgozik és foglalkozik a gyerekekkel. Az elmúlt két évben csupán akkor volt otthon napközben, ha Vikinek segítségre volt szüksége, ugyanis ennyi gyerekkel lehetetlen eljutni például egy kórházi vizsgálatra. A nagyszülők is dolgoznak, segítséget onnan sem kaphatnak.
Amikor 2016-ban először találkoztunk, akkor Viki 26 évesen a hetedik gyermekét várta. Megbeszéltük, hogy végigkövetem, ahogy a születendő kislány, Bordács Loretta Szófia felnő -- mintha egy családregényt készítenék. Azt gondoltam, a Bordács-család története jól tükrözné azt az állapotot, amibe sok tízezer roma család került Magyarországon a rendszerváltást követően a szocialista nagyipar lebontásával: a totális kiszolgáltatottságot.
Adott volt egy sokgyerekes, egykeresős család egy kicsi hevesi szegény faluban. Az áramot már évekkel a találkozásunk előtt kikapcsolták a házukból, mert lopták, és folyóvizük sem volt, mert megcsúsztak a díjfizetéssel. A családfő ugyan folyamatosan dolgozott, de a napi hatezer forintos munkabéréből éppen csak a napi alapvető szükségleteik fedezésére futotta.
Az elmúlt két év az ismerkedésé volt; ezalatt az életükből néhány kiragadott pillanatot fotókkal is dokumentáltam.
Viki fürdővizet melegít a konyhában.
Októberben csapják szét baltával az első bútort, mert fűteni kell a csecsemő miatt. A tél folyamán a bútoraik jelentős része hasonló sorsra jut.
Raklapokat kapott Józsi a munkáltatójától, ami időlegesen megoldja a tüzelőfahiányukat, de így is csak a ház felét tudják befűteni. Vész amúgy sem lenne, mert a szomszédból mindig lehet kérni egy láda fát. Ők valamivel jobb módúak Vikiéknél, és ott is sok a gyerek, pontosan tudják, hogy ha hideg van, akkor adni kell fát.
Bordács Loretta Szófia 2016. augusztus 9-én született meg az Egri Kórházban, egészségesen. Józsi csak másnap este tudott eljutni a kórházig, munka után végül főnöke vitte el a kórházba, ahogy volt, munkásruhában, mert busszal már nem tudott volna hazajutni.
Szofi kék szemmel, szőkén és világos bőrrel született akár csak Szabolcs testvére, emiatt Viki kettőjükhöz fűz nagyobb reményeket. Viki szerint nekik talán lesz esélyük ebben az országban boldogulni.
Viki Szabival és Szofival sétál Tiszanánán.
2018. augusztus 9-én Szofi kétéves lett, és a második születésnapján nekikezdtem a Hétköznapok című fejezetnek, amiben a család mindennapjait mutatom be részletesen egy éven keresztül. A sorozat fókuszában Szofi áll, de minden olyan családtag és szempont is része lesz, amely a kislány életére hatással van.
Az előttük álló évre készülve tele vannak tervekkel és várakozásokkal. Viki újra várandós, októberben szüli majd meg nyolcadik gyermekét. Józsi jogosítványra gyűjt, állattenyésztésben gondolkozik, és saját brigádot akar toborozni, hogy a jelenlegi keresetét meg tudja duplázni. Enélkül lehetetlen számukra a “kitörés”. De vajon sikerül-e nekik az, ami jó, ha százból egy hasonló helyzetű családnak sikerül? Igaz lesz-e Józsi mondása, és megsegíti-e őket az Isten abban, hogy kikerüljenek a gödör aljáról?
Munkám következő állomása egy szociológiai mélyinterjú a családdal, emellett pedig lejegyeztem a Bordás-család elképzeléseit a következő egy évre. Elgondolásom szerint ez alapján ki fognak rajzolódni a tendenciák, láthatóvá válnak a buktatók és kiderül az is, mennyire tudják ők maguk irányítani a sorsukat, és mennyire határozzák meg életük alakulását a körülményeik. Tudomásom szerint ilyen, vagy ehhez hasonló munka még nem készült idehaza, amely amellett, hogy részletes keresztmetszetet, helyzetelemzést ad, ugyanakkor évtizedes követést, időbeli perspektívát is kínál. Úgy gondolom, hogy a legjobb fotóriporteri hagyományokat mintául véve fontos egy ilyen esszéisztikus anyag létrejötte. A cigányság ijesztő leszakadása a korunkat alapvetően meghatározó jelenség; a sorozatomban egyrészt megjelennek azok az alapmotívumok (a közmunka, az adósságspirál, vagy a sérült gyermek otthoni nevelése), amelyek ennek a leszakadásnak a jól ismert sajátosságai, és amelyek jellemzőek a Bordács-családra is, de a dokumentarista megközelítésen túl így meg tudom mutatni a reményeiket, a kilábalásba vetett hitüket, erőfeszítéseiket és lehetőségeiket is.
