Vizuális történetmesélő vagyok.
Specialitásom az emberközpontú dokumentarista fotográfia. Érdekelnek az emberek: a motivációik, az örömük, a bánatuk, a választásaik, az életük. Érteni akarom azt, hogy ki mit és miért tesz, és erről szemtanúként akarok tudósítani, őszintén és hitelesen. Az anyanyelvem a fotózás, de időnként filmezek és hangot is rögzítek, vagy pedig ezeket ötvözve multimédiát készítek. Szabadon használom a műfajok adta lehetőségeket, a cél mindig az, hogy “átmenjen” az üzenet.
Egy barátom egyszer úgy fogalmazott, hogy vannak emberek, akik világítanak a sötétben, és én az ő történetüket mesélem el. Mert ezek az emberek motiválnak téged is, engem is: hogy jót tegyünk, hogy teljesebb életet éljünk, hogy boldogabbak legyünk.
A Pictures Of the Year International első helyezett anyaga 2014-ben, A postás aki a szegénysorra kérte magát a képre kattintva megtekinthető a POYi honlapján.
2020-ban ismét elnyertem az amerikai sajtófotó díját, most a kongói anyagommal. A Pictures Of the Year International második helyezett anyag, Cataract címmel, a képre kattintva megtekinthető a POYi honlapján.
2020-ban az év fotóriportere lettem, miután elnyertem a MÚOSZ-nagydíját a romániai Nagybányán kilenc éven keresztül fotózott sorozatommal. A képre kattintva megtekinthető a nyertes sorozat az Év Fotói könyből.
Akadnak aztán olyan történetek is, amiket egyszerűen muszáj megmutatni úgy, ahogy vannak. Sokszor ezek emberileg nehezek, kacifántosak, bonyolultak, mellbevágóak, mégis beszélnünk kell róluk, mert nem szabad elfordítani a fejünket.
Ezt azoktól az emberektől tudom, akik világítanak a sötétben.
A munkamódszerem roppantul egyszerű.
Ugye mindenki ismeri Robert Capa elhíresült mondását arról, hogy “Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”? Az én old-school munkamódszeremre is igaz Capa mottója, bár a Hajdúdé-féle módszertant egy pécsi szegregátumban élő roma asszonyság summázta eddig a legjobban, amikor éjfélkor szembetalálkoztunk egy sötét sikátorban, és elkerekedett szemekkel rámrivallt: “Jézusom, maga még most is itt fotózik??!!”
Magamnak és az egyetemi tanítványaimnak is folyton azt mantrázom, hogy olyan témákban mélyüljenek el, ami igazán érdekli őket. Onnantól már “csak” sok időt és energiát kell beletenni a projektbe és biztosan működni fog.
A fotó 2012-ben készült a romániai Nagybányán, címe “A piros ruhás lány”. Ezzel kezdődött egy új korszak az életemben, ekkor indultak a hosszú távú sorozataim. Ekkor kaptam meg erre a sorozatomra az André Kertész Nagydíjat, majd a Pécsi József ösztöndíjat harmadjára, és ez indított el azon az úton, hogy filmben és multimédiában kezdjek el gondolkodni.
Az itt linkelt kisfilm eredetijét Ivándi-Szabó Balázs kollégámmal készítettük 2014-ben, hónapokat dolgoztunk rajta elsőfilmesként, és megkaptuk érte a Hégető Honorka filmes/tévés elismerés nagydíját, a film pedig nemzetközi filmfesztiválokon szerepelt. A mostani kibővített verziót 2019-ben mutatták be az arles-i fotóvesztiválon.
A nagyobb célok eléréséhez
